2017. március 23., csütörtök

Dubajoztunk...

Régi álmom volt, hogy eljussak ebbe a csillogó, fényűző, hipermodern városba, aminek neve hallatán nekünk, magyaroknak elsőre rögtön egy ősi foglalkozás ugrik be. A dubajozás fogalommá vált. Csinos vagy kevésbé csinos lányok tucatjai próbálnak itt szerencsét gyors pénzszerzés reményében.

Mivel már régóta kíváncsi vagyok erre az őrült iramban épülő helyre, végre csak elhatároztam, hogy veszek magamnak egy repülőjegyet. Féltem, hogy nem lesz útitársam, de az itthoni hideg elég motiváció volt, hogy akár egyedül is nekivágjak. Amúgy is mindig szerettem volna kipróbálni milyen egyedül utazni, bár jobban hiszek abban, hogy az élmény úgy az igazi, ha megoszthatjuk valakivel.

Mióta megnyitottam a rúdtánc stúdiómat Budán, nem sok időm volt az utazgatásra, és féltem is magára hagyni az üzletet, pedig már évek óta nagyon talpraesett edzők dolgoznak mellettem, akik nélkülem is megállják a helyüket. De mégis, legtöbbször az a tévképzete az embernek, hogy nélküle megáll az élet. Végül nagy nehezen rászántam magam, hogy egy rövid időre elutazom kikapcsolódni, és a fejembe vettem azt is, hogy megnézem az ottani rúdtánc stúdiót, amiről már olyan sokat hallottam azelőtt.

Itthon rendszeresen tart nekünk, edzőknek órákat Varga Eszter. Őt még abból a stúdióból ismerem, ahol mindketten megtettük az első lépéseket a rúd körül. Eszti régebben rudazik, sok hazai és nemzetközi versenyen vett részt, párosban magyar bajnok is volt. Jelenleg a legnagyobb itthoni rúdtáncos portál főszerkesztője, és nem mellesleg kitűnő edző, aki miatt még betegen is érdemes bemenni egy órára. Mindig tele van új ötletekkel, up-to-date a legújabb rudas trükkökben, és persze addig nem nyugszik, míg meg nem valósítjuk azokat. De hogyan is kerül ő a képbe? Úgy, hogy nagy elhatározásom után pár nappal szörfözgettem a neten, és rábukkantam egy hírre, miszerint a világhírű rúdtáncos, Anastasia Skukhtorova workshopot tart éppen akkor, amikorra én az utazásomat terveztem. És mégis hol máshol, mint Dubajban! Nem hittem a szememnek, Anastasia a rúdsport Ronaldoja. Megkérdeztem Esztit, érdekli-e őt egy dubaji út némi rudazással megfűszerezve. Meglepetésemre cirka 1 másodperc után rávágta, hogy persze, vegyünk repjegyet. Elég rugalmas, spontán lány, én ezt a döntést nettó 3 évig rágtam. Lefoglaltuk a jegyeket meg a szállást, és pár hét múlva már a repülőn borozgattunk. Még akkor sem hittük el, hogy belevágtunk.

Késő este érkeztünk a szállodába, ami egyáltalán nem volt drága, viszont annál szebb. Ezért az árért itthon jó, ha egy lepukkant hostelben megszállhattunk volna. Dubajban a szállodával úgy látszik nem nagyon lehet mellélőni, rendesen adnak a megjelenésre, tisztaságra. Aznap épphogy felmértük lakhelyünket, aztán beestünk az ágyba. Csak éppen azzal nem számoltunk, hogy itthon 3 órával korábban van, ezért sokáig nem tudtunk még elaludni. Amilyen éberek voltunk éjjel, olyan nehéz volt felkelni a reggelihez, de erőt adott a kíváncsiság, akkorra már tele voltunk aznapi tervekkel.

Hol is indíthattuk volna az első napot, mint a Pole Fit Dubai rúdtánc stúdióban. Már a belépésnél dobtunk egy hátast, azt hittük a Hiltonba érkeztünk. Gyönyörű épület, luxus porta, hatalmas világos terek, olyan öltöző és mosdók, amit az ember csak a mesében lát, vagy ott sem. Nagyon kedvesen fogadott minket a recepciós lány, mondta melyik terembe kell menjünk, és már dobtuk is le a textilt, hogy beleugorjunk a rudas sortunkba. Az első óránkat egy Bella nevű edző tartotta, aki nagyon segítőkész volt végig. Alapos bemelegítés és pár erősítő feladat után elkezdtünk egy-két forgást tanulni statikus rúdon. A magas páratartalom miatt csúsztak a rudak, legalább negyed óra kellett, míg a kezünk megszokta, és fenn tudtunk maradni. A kombinációk egymásra épültek, és bár kevés elemet tanultunk aznap, nagyon alaposan elmagyarázott minden egyes mozdulatot, és segített a technikai nehézségeket leküzdeni. A szemléletmódjuk más, mint az itthoni. Mi több elemet sűrítünk egy órába, és később csiszolunk rajta. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a kinti módszert be kell építenünk az itthoni tanításba, inkább lassabban haladjunk, de az alapok stabilak legyenek, a mozdulatok megfelelően rögződjenek be a testbe. Az óra fantasztikus hangulatban telt, bár nem volt könnyű koncentrálni egy óriási üvegablakú teremben, ami a kikötőre nézett. Percenként 5 luxusyacht ment el az ablakunk alatt. Kell némi idő, míg az embernek ehhez hozzá szokik a szeme. Már aznap délben azt éreztem megérte kijönni. Csak egy óra volt, de mintha kinyílt volna a világ. Szomjaztam a további tanulásra. Rögtön be is jelentkeztünk pár érdekesnek tűnő órára, majd a strand felé vettük az irányt.

Másnap Eszti handstand (kézenállás) órán volt, ahol leginkább a felsőtest-és karizmokat gyötörték meg. Egy vidám, nagyon kedves srác tartotta az órát, és izgalmasabbnál izgalmasabb gyakorlatok tárházát hozta el a résztvevőknek. Végignéztem az órát és jegyzeteltem. Miközben vért izzadtak a lányok (és egyetlen fiú), nagyszerűen szórakoztak. Minden feladat igazi kihívásnak tűnt; másztak a falra a lábukkal, fejen álltak és fókaként csúsztak a földön. Emellett sok páros gyakorlatot kaptak, amik erősítették a közösséget is, és hamar baráti hangulat varázsolódott a terembe. Ezen az órán találkoztunk először burkát viselő lánnyal, aki előtt le a kalappal, hiszen hosszú fekete nadrágban, hosszú ujjú pólóban és fejkendővel végigcsinálta azt az órát, amin a többiekről már rövid sortban és topban is patakokban folyt a víz. Meglepő módon állítólag rúdtáncra is járnak muszlim lányok. A csador lekerül a teremben, ahova férfiak természetesen már nem léphetnek be.

Én a stúdió társtulajdonosához, Michelle-hez iratkoztam fel rúdtánc órára. Az itteni hangulat sokkal szárazabb volt, mint Bellánál, rövid (túl rövid) bemelegítés után kemény erősítő gyakorlatok következtek. Indokolatlannak tartottam az erőgyakorlatok számát, a végére már alig éreztük a kezünket. Persze, nem panaszkodhattam, mert úgy tűnt az ottani lányokat keményebb fából faragták, és nem akartam nyápicnak tűnni mellettük. Ezen az órán sok újdonsággal nem találkoztam, de csiszolgattunk olyan elemeket, mint a titanic, vagy egy-két variáció superwoman-re. Kicsit csalódott voltam az óra végén, az első nagy lelkesedés után valahogy többre, nagyobb élményre számítottam. Bár azt nem mondom, hogy hasztalan volt, hiszen a kivitelezésen mindig van mit tökéletesíteni.

A jól megérdemelt strandolás aznap se maradhatott el, a Jumeirah beach mellett döntöttünk. Fél órát taxiztunk a stúdiótól a partig. A távolságok Dubajban kicsit mást jelentenek, mint itthon. Egy metróállomás olyan mintha végigutaznánk a földalattin a Mexikói úttól a Vörösmartyig. A hosszú homokos part látványán a legnagyobbat az dob, hogy alig lézeng pár ember a környéken. Nem kell hiénaként keresni a helyet, ahova letehetjük a törölközőt. A víz csodás, a látvány páratlan. Egyetlen hibája a strandnak, hogy éttermeket nem nagyon helyeztek el a parton, mint a Marinánál. Ezért viszonylag hamar feladtuk a harcot biológiai szükségleteinkkel és visszatértünk tegnapi helyünkre enni. Ennél a pontnál megjegyzem, hogy a Cheescake Factory nevű étterembe mindenkinek be kell térni minimum egy sajttortára, mert az olyan, amiért megéri repülni 5 és fél órát.

Harmadik napunkon a világ legmagasabb épülete, a Burj Khalifa volt az úti cél. Naivan azt gondoltuk, hogy besétálunk, felliftezünk, lövünk pár fotót, slusszpassz. De ez nem így megy, akár órás sorok is lehetnek, mire feljut az ember, nem beszélve arról, hogy a jegyet elővételben kell megvenni. Aznap tehát nem jutottunk fel, viszont megvettük a jegyet az utolsó napunkra. Hogy túl legyünk csalódottságunkon bevetettük magunkat a Burj melletti bevásárlóközpontba. A Dubai Mall 1200 boltjával a világ legnagyobb áruháza, területe kb. 50 focipályának felel meg. Működik benne hotel, óriási mozi és 120 étterem illetve kávézó. Hihetetlen fényűzés; a padlón finom szőnyegek, a folyosókon plüssfotelek, Tiffanny, Cartier, és az összes luxusmárka egy helyen. Lehetetlen bejárni, de mi azért megkíséreltük. Jobb, ha az ember egy kényelmes cipő megvásárlásával kezdi, mert az El Camino ehhez képest laza bemelegítés. Mi is ezt tettük. 6 órás cardioshopping következett, de ahhoz képest, mi mindent lehetne bevásárolni, a pénztárcánk elég jól megúszta. Még egy kései ebédre is maradt pár dirhamunk, amit a híres szökőkút melletti olasz étteremben fogyasztottunk el. A lehető legjobb időben kezdtünk neki az étkezésnek, még világosban ültünk be, de közben besötétedett. Ez a zenélő szökőkút szempontjából nagyon előnyös, ekkor a leglátványosabb a millió vízsugár, ami legalább 150 méterre lövell fel az égbe. Aznap nem maradt sok erőnk, így a rudazásban pihenőnapot tartottunk.

Másnap következett a Palm Jumeirah, egy mesterséges pálma alakú sziget, aminek a végén ott magaslik az óriási Atlantis Hotel. Úgynevezett monoraillel, (egysínen futó vasúttal) lehet kijutni a pálma végére, amit nem egyszerű megtalálni. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Part című filmben, mikor Leonardo kétségbeesetten keresi a paradicsomot. Rögös út vezet oda, de megéri. A pálma nyúlványain magánvillák sorakoznak, saját tengerparttal és privát medencével. Ugye el tudjátok képzelni, milyen nehéz lehet az ott lakóknak az élet; eldönteni minden nap, hogy medencében vagy tengerben ússzon, vagy melyik yachtjával menjen be a munkábaJ… Az Atlantis ad otthont a világ legnagyobb akváriumának. (Nem tudom hanyadszor írom le egy cikkben, hogy a „világ legnagyobb….”-ja, hát a dubajiak szeretnek túllőni a célonJ.) Az akvárium az egyik legszebb dolog, amit életemben láttam. Aki bátor bemehet úszkálni a cápákkal és rájákkal teli medencébe. Mi inkább maradtunk az üvegen keresztüli csodálásnál. Feküdni az akvárium mellett, és órákon át nézni a halakat a legmegnyugtatóbb program volt az elmúlt 5 évemben. 

Teljesen kisimulva és feltöltődve érkeztünk aznap a stúdióba. Mint kiderült ez roppant hasznos volt, mert Esztire kemény két óra várt. Én csak az esti rúdtáncra mentem, de ő még bevállalt egy calisthenic, avagy saját testsúlyos edzést. Kívülről nem tűnt olyan vészesnek, de a barátnőmnek (aki egyébként csupa izom) volt jópár olyan pillanata, mikor össze kellett szorítania a fogát. A rudat is többnyire használták az erőfejlesztő gyakorlatoknál, ami még érdekesebbé és élvezhetőbbé tette az órát. A gyönyörűen kidolgozott testű edzőlány játszi könnyedséggel mutatta be a feladatokat, de elég hamar kiderült mindenki számára, hogy ez hosszú évek munkájának a gyümölcse. De megérte küzdeni, mert többszöri ismétlés után mindenkinek egyre jobban sikerültek a mozdulatok, mintha már akkor, ott erősebbek lettek volna. Ezeket az erősítéseket azóta már itthon, az ArtpoleStudioban is alkalmazzuk.

A rúdtánc órán megtörtént az, amiről eddig csak álmodhattam. Találkozhattam Vlada Zhizhchenkoval, akit eddig csak az Instagramon, meg a Youtube-on láthattam, nézhettem a videóit, képeit és elemezhettem a trükkjeit. Most ott állt velünk szemben életnagyságban. Ráadásul pont vele egy rúdra kerültem. A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy éreztem abban a percben elsüllyedek, itt állok egy világsztár mellett, és hirtelen azt is elfelejtettem, hogyan kell kivitelezni a legegyszerűbb tűzoltó forgást. De elkezdődött az óra, ő nagyon kedves volt, sokat magyarázott, áradt belőle az energia. Látszott, hogy imádja, amit csinál. Vlada a Pole Fit Dubai másik tulajdonosa. Később elmesélte nekünk, hogy 25 évesen úgy döntött, elege van a moszkvai életből, és nekivágott egyedül az Egyesült Arab Emírségek legnépesebb városának. Eleinte csak a lakásán tanította az egyik barátnőjét, aki szólt egy másik lánynak, majd hirtelen azon kapta magát, hogy a lakása tele van rúdtáncot tanulni vágyó hölgyekkel. Így felvett egy hatalmas kölcsönt, és nyitott egy iskolát, ami a mai napig az egyik legnevesebb és legszebb rúdtánc stúdió a Földön. De elkanyarodtunk az órától. Tehát mikor végre sikerült összeszedni a bátorságom és tudatosítani magamban, hogy Vlada is ember, méghozzá nagyon közvetlen, odaosontam a rúdhoz. Máris mutatta az első forgást. Most nem statikus, hanem forgó rudakat használtunk, amihez több erőkifejtésre van szükség. Egész órán egy kombinációt tanultunk. Mikor először bemutatta a feladatot, azt gondoltam olyan tíz év múlva talán képes leszek utána csinálni. De a kezdeti nehézségek után egyre jobban ment, egyre bátrabb lettem, és az óra végére hibátlanul sikerült végrehajtanom a gyakorlatot. Még Vlada is megdícsért. Csodás élmény volt felülemelkedni a félelmeimen, úgy éreztem óra végére, bármit képes lennék megcsinálni. Pedig tudtam, hogy ahhoz még sok-sok év gyakorlás kell. De hatalmas erőt adott, inspirációt, és motivációt a további fejlődésre. Láttam, hogy a rúdsportban nincsenek határok, minden nap, minden elem egy újabb kihívás. Az ember tudja, hogy sosem fogja megtanulni, de mindig jobb és jobb akar lenni benne.

A következő nap délelőttünk szabad volt, és lementünk a partra egy utolsót napozni, mert kezdtük cikinek érezni, hogy 5 nap után tejfehéren térünk haza. Úton a Burj Khalifába beugrottunk még a stúdióba, hátha bepillanthatunk a Pole Camp-be, ami akkor már javában zajlott. Végülis ezért mentünk ki, csak sajnos nem jutottunk be, mert az ára finoman fogalmazva elég borsos volt. De azért leskelődni szerettünk volna, és sikerült is megcsodálnunk egy rövid időre a világ leghíresebb rúdtáncosát, Anastasia Skukhtorovat tanítás közben, aki pont olyan szép, és kedves, mint a képeken.
Kitérőnk miatt őrült rohanást rendeztünk a Burj Khalifához, lőttünk egy csomó képet fentről, majd siettünk vissza a szállodába a csomagjainkért és életnagyságú pink unikornisunkért, amit a vidámparkban nyertünk.

Itthon természetesen ugyanúgy ment nélkülem az élet, de azért hoztam haza magammal tudást, új elemeket, és ami a legfontosabb, hogy az utazásunk óriási lendületet adott a munkámban, és igényt az állandó tanulásra fejlődésre. Életreszóló élmény volt, köszönöm Eszter, Vlada és a többiekJ






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése