Ismerkedés a rúdtánccal

Legutóbb azzal az ígérettel hagytam abba a bejegyzést, hogy a rúdtáncról később mesélek. Ennek ma jött el az ideje, úgyhogy belecsapok a lecsóba.
Cirka két évvel ezelőtt indultam el otthonról az első rúdtánc órámra. Abban az időben még több szabadidőm volt, néha túl sok is. Ez a magánéletemre is rányomta gyilkos bélyegét, és túlzott ragaszkodásommal viszonylag hamar sikerült megsemmisítő csapást mérni akkori kapcsolatomra. Ekkor még több idő szakadt rám, de ezúttal nem az önsajnálatot választottam, mint előtte már oly sokszor. 
Azt mondják egy új szerelem mindent elsöpör, és így is lett. Egy új szerelem csöppent az életembe, csak most nem egy jóképű férfi személyében. A rúdtánc volt az. A füstös bárok szórakoztató tánca? Amikor a csajok egy szál semmiben lejtenek nyálukat csorgató kiéhezett férfiak előtt? Nos, minden hiedelemmel ellentétben ennek a műfajnak sok köze nem volt ehhez, talán csak a mennyezetbe ékelt rúd. Egy meleg, esős nyári délután hirtelen ötlettől vezérelve elindultam az első rúdtánc órámra. Félelmeim már az öltözőben szertefoszlottak, amikor beszélgetésbe elegyedtem két lánnyal. Egyikük ügyvéd volt (no ez már biztatóan hatott:)) a másik egyetemista. Gondoltam ő sem azért jár egyetemre, hogy rúdtáncból Phd-t szerezzen. Aztán lassan kezdtek szivárogni a többiek is, és egyikőjükről sem az jutott eszembe, hogy túl laza erkölcsei miatt választotta volna ezt  sportot. Kedvesek voltak, közvetlenek, és mint később kiderült igazi sportemberek. Harcosok, akik megküzdenek minden egyes mozdulatért, keményen dolgoznak a sikerért. Ami - mint az később kiderült - nem is olyan könnyen jön. Bár az első pár órán balettos múltamnak köszönhetően elég sok akadályt könnyebben vettem, mint mások, de az erőelemekkel birkóznom kellett, akár a többieknek. És itt tényleg csak annak van keresnivalója, aki legyőzi önmagát. Talán ez a legnehezebb. Nem törődni a kék-zöld foltokkal, a fájdalommal (mert bizony magasabb szinteken előfordul), csak a feladatra és a célra összpontosítani. Akkor ott az órán minden lány nagyon eltökéltnek tűnt. Irigyeltem őket. Nem azért mert már jóval ügyesebbek voltak nálam, sokkal inkább csodálatra méltó kitartásukért. Láttam, hogy bármit képesek megtenni azért, hogy egy-egy elem sikerüljön. Nem törődnek a fájdalommal, nem tántorítja el őket ha valami elsőre, vagy akár ötödszörre sem sikerül. Mert akkor ott ők már tudták, amit én még nem; milyen érzés, ha valami sikerül. Már nem baj ha fáj, az odavezető út is édesnek tűnik. Ahogy én is szép lassan beépültem ebbe a kis közösségbe (a rúdtáncért cserébe balettórákat adtam), egyre jobban a sport megszállottjává váltam. Minden gondolatom lefoglalta, és újra beleszerettem a táncba. Magánéleti krízisem propellergyorsasággal szertefoszlott. Már nem egy külső örömforrás irányította az életem, hanem újra belül, magamban volt a boldogságom. Sokat köszönhetek a rúdtáncnak, szeretem és tisztelem ezt a sportot (!) és azokat, akik a sok előítélet ellenére a kulisszák mögé néznek, megismerkednek a rúdtánccal és esetleg maguk is a szerelmeseivé válnak. 
Ma már nemcsak a rúdtánc megszállottja vagyok, hanem saját stúdiómban másoknak is lehetőséget biztosítok arra, hogy megismerhessék ezt a gyönyörű, nőies sportot.

http://budastudio.artpole.hu/ 

Ha kíváncsiak vagytok, hogy az első lépések után miként alakult viszonyom a rúdtánccal, ne mulasszátok el a következő fejezetet:)...

Bevezető

Mégiscsak beállok én is a blogozók népes táborába, bár nemrég elvetemülten állítottam, hogy én soha nem fogok ilyet tenni. Persze voltam már így a halevéssel, a fúrógép használatával, a síeléssel, és még ezer más dologgal. A barátaim a "soha nem fogok...." kezdetű mondataimon szórakoznak a legjobban. Ők már tudják, hogy ilyenkor általában az ellenkezője fog történni az elhangzottaknak:)
Szóval most a blogírásra vetemedem:) Szeretnék egy táncos blogot létrehozni, ahol megmutatom a tánc ezer arcát, mert szomorúan vettem észre, hogy ebben a témában igen kevés bejegyzés található a neten. Ez talán annak köszönhető, hogy a táncosok idejük 110 százalékában a tánccal foglalkoznak  és nem a blogírással. Tulajdonképpen másra nem is nagyon van idejük. Legalábbis aktív táncos éveim alatt annyi időt töltöttem az Operaház falai közt, hogy néha arra sem emlékeztem, hogy jártam-e a héten otthon....Akkor ott zajlott az életünk, minden a balettról szólt. Nem tartottuk a kapcsolatot a külvilággal. De nem is hiányzott, hiszen egy meseországban éltünk, egy másik dimenzióban. Egy kis család voltunk, onnan voltak barátaink, szerelmeink, olykor ellenségeink. Nem volt időnk, lehetőségünk másokkal ismerkedni, és tartottunk is az idegenektől, nem barátkoztunk könnyen "külsősökkel". Azóta megváltoztak a dolgok. A németországi operaházban dolgoztam, de változásra vágytam. Ki akartam próbálni más dolgokat is, tapasztalni akartam többet, mást, kíváncsi voltam. Kíváncsi voltam, milyen a kinti világ, vajon megállom-e a helyem ott is, tudok-e más emberekkel is beszélgetni, barátkozni. Hiányzott a család, a barátok, a megszokott budapesti környezet, egyre erősebben éreztem az Otthonom hiányát. Hirtelen megszületett bennem a döntés, hogy abbahagyom az aktív táncolást, és hazaköltözöm Düsseldorfból. Ugyan senki nem támogatott a döntésemben, hiszen akkor kezdett igazán felfelé ívelni balett-táncos karrierem, de nem tudtak eltántorítani az elhatározásomtól. Döntésem végleges volt. Hazajöttem és beiratkoztam egy budai főiskolára marketing és nemzetközi kapcsolatok szakra. Nemzetközi kapcsolataim ugyan voltak pár orosz és japán balett-táncos személyében, a marketingről viszont azt sem tudtam eszik vagy isszák. Mindezt angol nyelven próbálták megmagyarázni, kezdetben inkább kevesebb mint több sikerrel. Az eleje ijesztő volt. Idegen emberek vettek körül, ami sokszor félelemmel töltött el. De szép lassan belerázódtam. Kinyílt a világ, sokféle emberrel ismerkedtem meg, ittam a szavaikat, csodabogarak voltak, pedig ma már hétköznapi embereknek látom őket. Ugyanolyan problémákkal, érzésekkel, hobbikkal, mint amik nekem vannak. Színes emberek, akik habzsolják az életet, sokféle dologról tudnak és sokminden érdekli őket. Addig főként a duplapiruettek kivitelezése foglalkoztatott, de egyre jobban kezdtek más dolgok érdekelni, nyitottam a világ fele. És ahogy én is érdeklődőbb lettem, a világ is egyre több dolgot tárt elém.
Ám egy idő után kezdtem jóllakni, és hiányzott a régi szerelmem, a tánc. Rövid időre még visszakanyarodtam a színpadhoz, de sok év kihagyás után már éreztem, hogy a testem nem úgy engedelmeskedik, mint régen. Ugyan lehet a közönség nem vette volna észre, de én nem akartam magammal kompromisszumot kötni. A színpadon az ember táncoljon vagy tökéletesen, vagy sehogy. Persze ha hobbiból táncolunk, az teljesen más. Akkor a saját örömünkért csináljuk, úgy ahogy az nekünk a legjobb. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a balerinák nem élvezik a táncot, de a színpadon akkor is a legjobb formánkat kell mutatni, ha az  le vagyunk sérülve, betegek, vagy rosszkedvűek vagyunk. Mert a közönséget ez mind nem érdekli. Ők azért jönnek a színházba, hogy kikapcsolódjanak, jól érezzék magukat. Ám ha hobbiból táncolunk, nem kell senkinek megfelelni, csak magunknak. Akkor és ott táncolunk, ahol és amikor kedvünk tartja.
Így kerültem én kapcsolatba a rúdtánccal, ami mára már az életem részévé vált. De hogy hogyan is, azt egy következő fejezetben (vagy bejegyzésben, ahogy ezt a bloggerek mondják:)) mesélem el...